THM, Budapest
A Terror Háza Múzeum előtt
A 2. világháború után, az ország szovjet megszállása kezdetén a nyilasok elhagyott székházába költözött be a Politikai Rendészeti Osztály, a későbbi Államvédelmi Osztály, majd Államvédelmi Hatóság (a Rákosi-rendszer végéig, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kitöréséig). Mindhárom terrorszervezet vezetője Péter Gábor egykori szabósegéd volt. Ahogyan a Schmidt Mária főigazgató, történész irányításával működő Terror Háza Múzeum múzeumkalauza fogalmaz: „Alattvalókká lealacsonyított polgárok milliói rettegtek tőlük, ők pedig egymástól. Hiszen, ha úgy szólt a parancs, habozás nélkül gyilkoltak, vagy kínvallatások során kicsikart beismerő vallomásokkal juttatták áldozataikat bitóra, börtönbe, munkatáborba. Az Andrássy út 60. alatt szolgálatot teljesítő ÁVH-s tisztek élet és halál urai voltak. Az elképzelhető legborzalmasabb, rendszerint hetekig tartó kínzásokba az áldozatok egy része már a kihallgatás közben belehalt. A testet összetörő, lelket megalázó gyötrelmeket túlélő fogvatartottak bármilyen jegyzőkönyvet hajlandók voltak aláírni.
Az Andrássy út 60. ma a terror szobra, az áldozatok emlékműve, ahol a napokban a mezőkovácsházi Hunyadi János Középiskola diákjai is látogatást tettek, miután megtekintették Az igazság soha nem késő című dokumentumfilmet (rendező: Jelenczki István). Az épület falán a kádári megtorlás során, 1958. december elsején felakasztott, magyarbánhegyesi születésű Angyal István fényképe is látható. Megtudhatták, hogy az utolsó szovjet tanácsadók csak 1989-ben hagyták el Magyarországot, a második világégés után 200 ezer svábot deportáltak Németország nyugati részébe. Az egyéni parasztgazdaságok felszámolását követően szovjet mintára az állam által irányított kolhozokba, termelőszövetkezetekre terelték a magyar parasztságot (a Rákosi-rendszer tobzódásának csúcspontján, 1953-ban Békés megye állt az erőszakos kollektivizálás élén). A győztes országok közé került Csehszlovákia több mint 100 ezer felvidéki magyart kényszerített szülőföldje elhagyására, miközben közel 60 ezer magyarországi szlovák települt át önkéntes alapon a Felvidékre. Az ÁVO 1945 és 1948 között több mint 40 ezer főt internált, a politikai rendőrség 1950 tavaszáig négy központi, koncentrációs tábor jellegű internáló tábort (Recsk, Kistarcsa, Tiszalök és Kazincbarcika) állított fel, amelyekben az áldozatok a szovjet és náci gyakorlatból eltanult módon embertelen körülmények között, NEB, Budapest
Angyal István Magyarbánhegyesen született
kezdetleges eszközökkel dolgoztak szén- és ércbányákban, kőfejtőben, valamint az útépítő- és faiparban. Az ország keleti felében 12 úgynevezett zárt tábor működött, ahová családostól hurcolták el az embereket főként a déli és a nyugati határvidékről. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlás idején a kommunisták újra alkalmazták az internálás eszközét és számos egykori tábort megnyitottak. (Sarusi Mihály Békéscsabáról elszármazott József-Attila-díjas író Álompuszta címmel (Állampusztán láger működött a kommunista diktatúrában) az elmúlt évben drámát írt a Békés megyei parasztság meghurcoltatásairól és a mártírhalált halt két gyulavári forradalmárról, Mány Erzsébetről és Farkas Mihályról, amelyet megküldött a Békéscsabai Jókai Színháznak.)
A Kádár-rendszerben állambiztonsággá „nemesedett” államvédelem „besúgóinak hada, egy árnyékhadsereg munkapadoknál, szerkesztőségekben, hivatalokban, egyetemeken, templomokban és színházakban figyelte és rögzítette az emberek minden lépését.” – írja a múzeumi kalauz. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) történészének, Csatári Bence A Tájékoztatási Hivatal története Szirmai István elnöksége alatt (1956–1957) című, a NEB Könyvtár sorozatban a közelmúltban megjelent kötete a 20. századi magyar történelem egyik Borvendég-könyv, Budapest
legizgalmasabb és legtragikusabb időszakában, a forradalom leverését követő egy évben tárja fel korabeli dokumentumok alapján a pártállami médiairányító szerv, a Tájékoztatási Hivatal (TH) működését. Arról is említést tesz, hogy a TH egyik osztályvezetője miként ajánlotta fel szolgálatait Biszku Béla belügyminiszternek, s a szovjet katonák hogyan szóltak bele a napilapok szerkesztési munkálataiba. Történész kolléganője, a hozzá hasonlóan a közszolgálati televízió rendszerváltoztatással foglalkozó, Szabadság tér ’89 című műsorában szereplő Borvendég Zsuzsanna (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ÁBTL) Újságírásnak álcázva – A Nemzetközi Újságíró Szervezet Magyarországon címmel írt könyvet. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) mindenkori főtitkára a szovjet állambiztonsági szerv, a KGB befolyása alá került, prágai székhelyű Nemzetközi Újságíró Szervezet (NÚSZ) alelnöke és kincstárnoka volt. A NÚSZ Magyarországon is alapított jelentős adó- és vámkedvezményeket élvező vállalatokat, amelyek a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségének adatai szerint különböző gazdasági visszaélésekkel sértették a magyar gazdaság érdekeit. A cégek által az 1980-as évekre felhalmozott tetemes ingó és ingatlanvagyon a rendszerváltozás idején nyomtalanul eltűnt.
A NEB Könyvtár első köteteit Hankiss Ágnes, a Hamvas Intézet igazgatója (Borvendég Zsuzsanna: Újságírásnak álcázva – A Nemzetközi Újságíró Szervezet Magyarországon) és Horváth Attila jogtörténész (ELTE–PPKE) mutatta be (Csatári Bence: A Tájékoztatási Hivatal története Szirmai István elnöksége alatt /1956–1957/) a mezőkovácsházi hunyadis diákok részvételével Budapesten. A könyvbemutató végén a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, Földváryné Kiss Réka azon reményét fejezte ki, hogy folytatódik a négy kutatóhely (Hamvas Intézet, ÁBTL, ELTE–PPKE és a NEB) szakmai együttműködése.
NEB, Budapest
Földváryné Kiss Réka (k), a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke