Másnap reggel aztán nyakunkba vettük a várost: a tízéves kishapsi, egy kilencéves kisnőci, meg a gardedám. Én.

Rengeteg sok gyaloglás, bringózás és hullámvasúton sikítás után egy játszótéren kötöttünk ki.

Ahogy ücsörögtem – mert az ifjúság igyekezett minél többet nem a látóteremben tartózkodni –, érdekes jelenetnek lettem a tanúja:

Játszótér, gyerekek, játszótér

Hároméves forma szőke, kékszemű kislány elmélyülten kiflit süt a konyhában: homokból, természetesen. Amikor elkészül vele, otthagyja a pulton, és elszalad újabb adag homok-tésztáért. Közben egy négy év körüli kínai kisfiú – minden bizonnyal megérezve a frissen sült kifli illatát – odamegy, és hozzányúl. Ekkor ér vissza a kislány, rákiabál: hozzá ne érj! És még egyszer: hozzá ne érj! A kisfiú megszeppen, arrébb megy. A kislány azonban megenyhül: innen van a homok, gyere, megmutatom! Elszalad, és hoz egy marékkal – együtt játszani mégiscsak mókásabb. Néhány perc múlva pedig elhangzik a „nézd, anya, találtam egy barátot” bűvös mondat, és már együtt hintáznak.

Mosolygok. Meg picit el is szorul a torkom, na. Mert közben az villan be, miért megy ez ilyen könnyen és végtelenül természetesen a gyerekeknek, aztán mikor, kinek-minek a hatására és miért romlanak meg. Mikor válnak gyanakvóvá, előítéletessé. Mikor lesz az új barátból új, kínai barát. Miért nem egy hatalmas játszótér a világ, ahol magyar, kínai, olasz, amerikai, arab, fekete, cigány és zsidó ember-gyerekek békében megférnek egymás mellett.

Naiv és utópisztikus gondolat, tudom, már megint. Költői a kérdés is.

De mégiscsak jó volt, hogy annyi féle kultúrájú, annyi nyelven beszélő, annyi féle bőrszínű gyerek játszott egy kerítés azonos oldalán.