A tanév vége lélekfelszabadító ünnep, egyrészt mert magam is nosztalgiázom egy kicsit, s rám tör a feledhetetlen szabadság érzése, másrészt pedig, szerencsés esetben, lehet ünnepelni gyermekeinket, kitartó munkájukat. Hiszen valljuk be őszintén, ma már egy kilencéves gyermeknek is komoly versenyhelyzetben kell bizonyítania nap mint nap. Ilyenkor ő is felszabadul, arca kisimul, s végre az elégedettség és nyugalom tükröződik tekintetéből. Ekkor mégis csak Szeged legpatinásabb cukrászdájába illik beülni, fantasztikus, már látványában ízlelőbimbókat megmozgató fagylaltkelyhek közül választunk, és mosolygunk a megérdemelt ajándékkönyv árnyékában.

Vagyis választanánk és mosolyognánk, ha jönne a pincér. De várunk és beszélgetünk, hiszen van végre erre is egy-két nyugodt pillanatunk. Ám a hosszú és kissé unalmas évzárót követően tikkadságunk egyre inkább erőt vesz rajtunk, s mind türelmetlenül tekintgetünk körbe, hátha ránk talál az aranyozott névtáblát és fekete-fehér elegáns ruhát viselő pincér. És megtörténik: rendelünk, fogyasztunk, beszélgetünk. Most magától jön a csinos öltönyös, de jaj, űzött vadként rohan egyik asztaltól a másikhoz, s persze a kiüresedett kehely megcsúszik, rá, szép ünneplő ruhánkra, mi pedig az üvegcserepek között várunk ismét 25 percet, hogy kifizessük jól megérdemelt számlánkat. Nem baj, mással is előfordul ilyen, csak legalább elnézést kértek volna. Mondom, nem baj, nem adunk borravalót, s hiába a szépségre kiélezett érzékszerveinket is megmozgató kehelycsoda, ide sem jövünk többet.

Hamarosan adódik egy újabb alkalom. Leghosszabb nap, múzeumi éjszaka, rég nem látott barátok, jó vacsora a szabadban. S öröm, hogy a színház gyönyörű épületének szomszédságában eltölthetünk egy kellemes órát. Legalábbis ennyire terveztem ezt az elfoglaltságot, hiszen annyi minden látni kellett volna még, Frenkie Látó és a tűzugrás is várt bennünket. Ám hiába. Rengetegen voltak az említett étteremben, s mint Oroszországban egy órát vártunk az ételre, a gyerekek persze kiöntötték az üdítőt, a terítőt persze nem cserélték le. A majdnem futva közlekedő pincért hirtelen megállítva végre mégis megmenekültünk. Csak ezután vettük észre, hogy olyan ételt is kifizettünk, amit nem is fogyasztottunk. Mondom, nem baj, hát ide sem jövünk többet.

Most már csak azt nem tudom meddig próbálkozzak. Hol van az a hely, ahol nem váratnak, nem öntenek le, és nem csapnak be. De tudom, velem van a baj, ritkán élem meg Szeged belvárosának mediterrán hangulatát.