Az évad kezdetétől, három hónap alatt hat szerep; nem sok ez egy kicsit?
Akadt köztük kisebb is, nem annyira megterhelő, eloszlott a munka. A fösvény persze sok tanulást igényel, komoly feladat. De minden figura új kihívás, amin szívesen dolgozom.

Nézzük sorra a bemutatókat! Tévedések vígjátéka, premier szeptember 11-én, Solinus ephesusi herceg nem túl nagy szerep, de az előadásban fontos. Milyennek láttad ezt az alakot, és mit mondhat szerinted Shakespeare a mai nézőnek?
Minden bolond világban kell valaki, aki rendet rak. A hercegek általában jóságos, kegyes figurák, de ennek a Solinus-nak nincs elég esze, modern pénzember, újgazdag. A gondolkodásában minden a pénz körül forog, az határozza meg az egész életét. Shakespeare azért is fantasztikus, mert megengedi a dimenzió-, tér- és időugrást; nem véletlen, hogy művei különböző helyszíneken és korszakokban játszódnak. Olyan nagyszerű a jellemábrázolása, kristálytiszta, kottázható az egyének jelleme, ami ezért bármilyen helyszínen, dimenzióban elképzelhető és működik.

Bartus Gyula - A szűz és a szörny, bartus gyula, A szűz és a szörny, Békéscsaba, 20151126
Jelenetkép A szűz és szörnyből
Korábban inkább komoly szerepekben láthatott a közönség. Milyen a kapcsolatod a vígjáték műfajához?

Úgy érzem, idővel kezdem magam felszabadultabban érezni, merek egy kicsit hülyéskedni, szemtelenebbnek lenni. Néha már kezdem elhinni, hogy talán nem is olyan rossz, amit csinálok... Ez az érzés ellazítja, könnyedebbé teszi az embert. Valóban, régebben mindig tragikus szerepeket osztottak rám. A vígjáték ezért nekem először túl gyors volt. Ebben a műfajban hirtelen váltások vannak, nincs idő - mint a drámában - megérteni, felfogni, mi történik, csak aztán reagálni, itt azonnal kell lépni.

A szűz és a szörny, premier szeptember 21-én, igazi főszerep számos szellemi és fizikai kihívással. Mit jelentett neked ez a különös feladat, az újabb herceg, most egy alvilági, a fantom figurájának felépítése?
Többféle kihívással kellett megküzdeni. Az első volt az a kriminális környezet, az a maffiavilág, az a nagyon primitív szint, ahol az emberi élet nem számít, ahol természetes, hogy elveszik az ember pénzét, kijátsszák, megölik. A borzalmakat valamennyire le kellett küzdenem magamban, hogy közel kerüljek a figurához, elfogadjam, rájöjjek, hogyan lehet ebben a világban közlekedni, beszélni bűntényekről. Ahol az erőszak az úr, ott, ha te nem veszed el a másik pénzét, tőled veszik el, ha nem ölsz, téged ölnek meg. A másik kihívás volt az álarc, ami lefedte az arcomat. Álarc nélkül próbáltam, aztán amikor felkerült az arcomra, ledermedtem; és az álarc eljátszotta magától a szerepet, s az arcom helyett a testbeszéd jött elő.

Ráadásul sikerült abba az elvetemült gyilkosba emberi vonásokat is becsempészned. Elhitetted a nézővel, hogy amikor beleszeret a lányba, még változni is hajlandó.
Igen, ez a bűnöző úgy érezte, hogy számára már vége a világnak. S akkor meglát egy csodát, ami megváltoztatja, ilyen a szerelem. Ugyanakkor a perverzió határán is mozog a darab, hiszen egy szép, fiatal lány nem törődik a szörny kinézetével, akiről a néző jól tudja, hogy bűnöző. Ezzel azt akartuk üzenni, hogy a boldogság kijár minden embernek, a kérdés csak az, hogy mennyire állunk készen a befogadására, illetve mekkora érték az, amit nagyon könnyen el lehet veszíteni. Az is benne van ebben a gondolatban, hogy végül mindenki azt kapja, amit megérdemel; a herceg előélete, súlyos bűntettei miatt okkal bujkált, és a sors utolérte.

Bartus Gyula - Midőn halni készült, bartus gyula, midőn halni készül, Békéscsaba, 20151126
Bartus a Midőn halni készült-ben 
(fotók: A-TEAM/Nyári Attila
Midőn halni készült, monodráma, nem könnyű műfaj. A premiert már láttuk áprilisban, október 27-én került újra színpadra. Milyen a viszonyod ehhez a formához? Mit gondolsz arról, hogy a költő Janus Pannonius-szal haldokló emberként szembesülünk?

Mindig vonzott ez a forma, a terjedelmes jelenlét a színpadon. Az fantasztikus érzés, amikor az ember beteríti saját magával az estét. A múltból felderengnek események, megszületnek igazságok. A haldokló a halálos ágyán minden általános emberi dolgot felöklendez, nagyon személyes, intim műfaj. A színész ott teljesen egyedül van, magára marad. A történelem, a művészet- és a tudománytörténet terén meg lehet nézni: igazán nagy dolgok mindig nagy magányból születtek, a legnagyobb filozófusok, géniuszok magányosak voltak.

Zalán Tibor izgalmas drámája – a cím ellenére - az életről, a lét, az alkotás értelméről, a halhatatlanság igényéről szól. A halál közelsége ugyanakkor jó alkalom arra, hogy a távozó számot vessen az életéről.
Igen, 53 évesen már foglalkozom a gondolattal, hogy az élet véges, korábban ebbe nem gondoltam bele. A monodráma számadás arról, hogy miért vagyunk a földön, és a lélek hová megy, miért születünk a földre, mi a dolgunk itt. Lehet, hogy az ittlétünk csak megmérettetés, hogy később tisztán láthassunk. Ahogyan az előadásból is kicsendül, a művésznek az a dolga, hogy segítsen az embereken, tanítson, gyógyítson, ápolja a lelküket. Aki ezt teszi, értékes munkát végez, aki alkot, az teremt. Azért jöttünk a világra, hogy teremtsünk, nem azért, hogy romboljunk.

Mint a ráérő színészek, megint írtál egy darabot Ez is 48 címmel, tavaly év végén fejezted be, felolvasószínházként került közönség elé a Csabagyöngyében november 18-án. A történelmi érdeklődésed ismert, 2006-ban, az 50. évforduló tiszteletére az Életek árán című daraboddal az 1956-es forradalomnak állítottál emléket. Mi motivált most az újabb múltbéli krónika megalkotására?
Ebben a művemben a forradalom és szabadságharc Békés megyei eseményeivel foglalkozom. Az alcíme: Életképek a forradalom idejéből. Ez egy történelmi színmű, dokumentum jelleggel, életképeket, történeteket akartam közre adni, amelyek nem olyan ismertek, mint a pestiek. Valós esemény alapján indultam el, múzeumban kutattam. A 37 éves orosházi Oláh István könyvárust lázításért elítélte a rögtön ítélő bíróság, felakasztották. Bűnösnek találták a Kossuth által meghirdetett földosztással kapcsolatban kirobbant parasztlázadás miatt, ahová szegedi huszárokat vezényeltek ki a földbirtokokat elfoglaló parasztok ellen. Az előadáshoz a Békéscsabai Hagyományőrző Kulturális Körtől kaptunk korabeli ruhákat.

Színiiskolásokat és a vésztői Kis Bálint Református Általános Iskola diákjait is bevontad az előadásba. Miért?
A gyerek a jövő, benne a jövő csírája, rossz is, jó is. A mai fiatalokat nagyon nehéz megszólítani, meggyőzni, hogy olvassanak, járjanak színházba. Gondoltam, megpróbáljuk őket is bevonni az előadásba, talán így jobban sikerül kedvet csinálnunk a művészethez.

Szintén gyerekekkel próbáljátok a Légy jót, premier január 21-én lesz. A musicalben az igazgatót játszod. Mit gondolsz erről a szerepről és arról, hogy a klasszikusokat időnként újra előveszi a színház?
Nincs dalom, de jó szerep. Értelmes, okos ember ez az igazgató, aki átlátja a kollégium, az iskola érdekeit, nem hagyja a nagy hírnevű, wittenbergi nagyságrendű alkotó, emberfaragó iskola, intézmény bemocskolását, a hitoktatás, a nívó, a rang csorbítását. Kellenek az ilyen példaképek. Fontos újra játszani a klasszikusokat, mert felnőnek generációk, amelyek tagjai nem ismerik a regényt, és színházba talán inkább eljönnek. Tudomásul kell venni, hogy nagyon felgyorsult a világ, és egyszerűen nincs idő hetekig beletemetkezni egy-egy könyvbe.

Harpagonról nem mondhatnánk, hogy túlságosan szerethető figura lenne. A bemutatót december 17-én a Lencsési Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában tartjátok, mivel ez nemcsak a darab, hanem A színház házhoz megy akció premierje is lesz. Mi a véleményed a figuráról és a kezdeményezésről?
A főiskolán Scapin furfangjaiból játszottam a zsákos monológot, amely sok figura megformálására ad lehetőséget. Azóta ez az első Moliére-szerepem. Mindig is vonzott a commedia dell arte, a vásártéri színjátszás. A fösvény teljesen negatív szerep, és hiszek benne, hogy valahol sikerül görbe tükröt tartanom az ilyen típusoknak. Jobban szeretem a negatív figurákat, a pozitív könnyen unalmassá válhat, míg ebben rengeteg a lehetőség. S kell a kritika, a karikatúra erről a gondolkodásról, mert sajnos minden korban, környezetben él ilyen alak. Sok embernek az határozza meg a napját, hogy hány autója van, mennyit keres. Harpagon annyira gonosz, hogy a végén az ember már nem tud haragudni rá, belátja, úgyse tud megváltozni, másmilyen ember lenni. Annyira hülye, hogy már szánalmas, szórakoztat.

Jó végszót kaptam. Bartus Gyulával abban egyetértünk, hogy a színház szórakoztasson, de az se baj, ha elgondolkodtat, nevel. Sőt! Abban is hiszünk, hogy egy-egy jó előadás megérinthet olyan gyerekeket és felnőtteket, akik korábban nem (gyakran) jártak színházba. Beszélgetőpartnerem így fogalmazott: „Bízom benne, hogy képesek leszünk megfordítani, megfogni a lelkeket, behozni a közönséget a színházba." Ehhez kívánunk sok sikert!

Niedzielsky Katalin