Ez, mint mondottam volt, 1989-ben történt.
Akkoriban szinte csak írógépek voltak a megyei lapnál.
És most?
Ma már a 3D-s beszélgetésünk is virtuális síkon halad.

Folyik az idő, mint Dali óráin.

a, Ha élni akarunk, akkor semmire sincs időnk.
b, Ha élni akarunk, akkor megállunk.

Sütemény, sütemény, 20160831
Egy kis öröm
A napokban Ferencz Kollégával az a-pontot klikkeltük be.

Egy békési faluba, egy kisházhoz vittük az egyik rádiósjáték aznapi nyereményét.

És bezony hajtottuk is a szekeret, ugyanis kemény egy óra alatt kellett megtenni retúrban a 80 kilós útvonalat: oda 27 perc, vissza 27 perc, és így effektíve maradt bő 6 percünk a bemutatkozásra/ajándék átadásra/fotózásra/búcsú puszira.

Egy nyugdíjas házaspár fogadott minket – elegánsan kiöltözve. Nagyon bájosak voltak.

Nagyon bájosak voltak

mindaddig, míg ki nem derült, hogy a hip-hop munkát követően nekünk léc van.

Vagy tizenkétszer tessékeltek be a konyhába sütizni; és mi tizenkétszer mondtunk elegánsan nemet a finom sütikre, mert nekünk léc volt.

Pedig szeretettel vártak bennünket. És amijük csak volt, mindent be akartak mutatni: a szívüket, a lelküket, a süteményüket, a pálinkájukat, a szobájukat... arra a negyedórára még életüket is odaadták volna nekünk.

És mi mégis láncot hordtunk.

Nagyon megbántottuk őket.
A férfi ki sem jött integetni.