Nem árthat, ha ez ember képben van, ugyebár.

Harminc év budapesti lét nem múlik el nyomtalanul. Magabiztosan lépkedek a belvárosi utcákon, pontosan tudom, melyik kocsi hányadik ajtajánál kell felszállnom a metróra, hogy épp a mozgólépcsőnél szálljak le. A rendelőintézetben is otthonosan mozgok, nem sok minden változott az elmúlt évek során, ami – jelen esetben – pozitív.

Vérvétel, cnn.com
Nem én, nem ő. Kép: cnn.com

Egészen addig simán megy minden, míg sorra nem kerülök.

Belépek a rendelőbe és, ahogy gyerekként tanultam, hangosan, udvariasan köszönök. Válasz? Nem jellemzően.

Leülök az asszisztenssel szemben, aki fel se néz, a kémcsövekkel, tűvel van elfoglalva. A lábamat keresztbe teszem, várok. Az eddigi unalmas reggel ezen a pontom válik szürreálissá.

Az asszisztens felém fordul, rám néz és:

- Tegye egymás mellé a lábát, sarkai a földön! - adja ki az utasítást és ezzel együtt rúg is, hátha Zsófi nem érteni magyar.

- Rossz napja van? - kérdezem ártatlanul.

Nincs neki semmi baja (eddig legalábbis nem volt, haha).

- Mert – mondom - elég lett volna, ha csak mondja, mi a vérvételi protokoll, talán úgy is képes lettem volna követni a bonyolult utasításokat.

És néz rám és kikéri magának és nem érti, mi a bajom azzal, hogy lerúgta a lábamat a földre. (Nyilván ez is a protokoll része.) A tűt mindenesetre nem vágja belém, vérprofi, semmit nem érzek, de látom rajta, hogy megbántottam, beletiportam a lelkébe: visszaszóltam. Döbbenet, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak.

Nekem szólt az egész? Nem tudom. 38 éves vagyok, három gyermek édesanyja, de nem öltözöm „asszonyosan”, nem is sminkelek. Az utóbbi években nem egyszer nagylányoztak le nálam fiatalabb anyák a gyerekeiknek (majd a nagylány segít; vigyázz, ne zavard a nagylányt), tegeztek le apám korú férfiak, de még ha így is van, ha esetleg valóban letagadhatok néhány évet, ez akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy így bánjon velem – vagy akárki mással. Senkit, semmilyen körülmények között! Értem én, hogy nem könnyű egészségügyi dolgozónak lenni, értem én, hogy alulfizetettek, túlterheltek (vannak ezzel így mások is), hogy tele a hócipőjük az egésszel, de attól, hogy figyelmes, türelmes vagy nemes egyszerűséggel nem tapló az ember, talán nem lesz rosszabb. Talán sőt. Mert akkor a páciens rámosolyog, tudnak váltani egymással néhány kedves mondatot – elviselhetetlenül hangzik, tudom.

Vagy elképzelhető, hogy az emberek manapság annyira fásultak, közönyösek, hogy észre sem veszik, ha valaki beléjük rúg? Természetesnek veszik ezt is, mint annyi minden mást, amire, úgy érzik, nincsenek befolyással? Tudomásul veszik inkább? Kerülik a konfliktust: kit érdekel egy kis bokán rúgás? Mert lehetne rosszabb is. És ha így állunk hozzá, lesz is.

*****************

Van hasonló története? Vagy (remélhetőleg) éppen, hogy pozitív élményei vannak? Ne habozzon megosztani velünk!