Ő volt az első és mindeddig az egyetlen magyar író, aki megkapta ezt a kitüntetést. Az indoklás szerint a díjat egy olyan írói munkásságért kapta, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben".

Kertész Imre decemberben a díj átvételekor ezt mondta többek között: „El lehet-e képzelni nagyobb szabadságot, mint amelyben az író egy viszonylag korlátozott, mondhatni fáradt, sőt dekadens diktatúrában részesül? A hatvanas években a magyar diktatúra eljutott a konszolidációnak abba az állapotába, amely szinte társadalmi konszenzusnak volt nevezhető, s amit a nyugati világ később, derűs elnézéssel, „gulyáskommunizmusnak" becézett: úgy tűnt, mintha a kezdeti neheztelés után a magyar kommunizmus egyszeriben a Nyugat kedvenc kommunizmusává változott volna. Ennek a konszenzusnak a mocsármélyén az ember vagy végleg feladta a küzdelmet, vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek a belső szabadságához elvezettek. Az író rezsije olcsó, mestersége gyakorlásához elég a papír meg a ceruza. Az undor, a depresszió, amire reggelente felébredtem, rögtön bevezetett a világba, amelyet ábrázolni kívántam. Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam. Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni ugyanazt a regényt, amelyet ma a Sorstalanság címen ismer a világ, és a Svéd Akadémia legmagasabb elismerésében részesül."

Arról is beszélt, hogy már egyszer meghalt Auschwitzban azért, hogy élnie lehessen – s talán ez az ő igaz története. „Ha így van, akkor e gyermekhalálból született művet a sok millió halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik e halottakra még emlékeznek. De, mert végeredményben irodalomról van szó, olyan irodalomról, amely az Önök Akadémiájának indoklása szerint tanúságtétel is egyben, talán a jövőnek is hasznára válhat, sőt, szívem szerint azt mondanám: a jövőt szolgálja majd. Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom."

Kertész Imre 2016 március 31-én hunyt el.

Forrás: hvg.hu