Nem csalás, nem is ámítás, de több oka van annak, hogy az érzékelt infláció nagyobb annál, mint amennyit a hivatalos árindex sugall. Mert bár a 2015-ös és 2016-os enyhe defláció után az áremelkedés üteme nem éri el a jegybank céljaként megjelölt 3 százalékot, a fogyasztói érzékelés szerint már túl is lépte azt. A jelenséget a szocializmus éveiben azzal intézték el a kabarészerzők, hogy a hús drágult ugyan, de a lépegető exkavátor olcsóbb lett, vagyis az árak átlagosan nem változtak. Ez még a hatósági árak világában is túlzás volt, hiszen az akkori statisztika is a forgalommal súlyozva vette figyelembe az egyes termékek fogyasztói árát. Csakhogy maguk az árak is tartalmaztak torzítást. Ha például egy miniszterelnök-helyettes maga mondta ki, hogy egy illatos, importált szappan nem kerülhet 10 forintnál többe, akkor aligha beszélhetünk piaci viszonyokról, piaci árakról.

Az árak világában ma is számos olyan jelenség van, amely érzékszervi csalódást okoz. Az inflációs rejtély egyik fő oka a lakásárakban keresendő. Bár ezek nem szerepelnek a fogyasztóiár-statisztikákban, alaposan megmozgathatják a vásárlók fantáziáját. A KSH a lakhatási költségek némelyikét méri, a lakások építését-vásárlását azonban beruházásnak tartja, ezért külön kezeli azok árát. Szeptemberben például a lakbérek átlagos szintje a 2,5 százalékos inflációt meghaladó mértékben, 3,5 százalékkal, a karbantartási-javítási költségeké pedig több mint 4 százalékkal haladta meg az előző évit. A fővárosi adatok ettől felfelé, a kisebb települések tarifái lefelé térnek el. Megint külön statisztika méri az építési költségeket, e szerint az idei első félévben a munkaerő „ára" bő 12 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. Köznapi tapasztalat, mennyire nehéz iparost találni, és ezzel összefüggésben az is, hogy az asztalosok, parkettások, kőművesek, ácsok, kályhások, gázszerelők jóval drágábban foghatók munkára, mint az elmúlt években. Mivel ők gyakran a szürke-fekete gazdaság szereplői, szolgáltatásaik tényleges tarifája körül sok a bizonytalanság.

Összességükben a lakáspiaci fejlemények könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy általánosságban is elszabadultak az árak. Még ha nő is a háztartások jövedelme – amit az idén az átlagos bérek két számjegyű emelkedése támaszt alá –, ha lakásra kell költeni, szinte borítékolható, hogy másra kevesebb jut, mint korábban. Amúgy a lakásáraknak több műhely is extra figyelmet szentel; bár adataikban vannak eltérések, a tendencia egyértelmű. A KSH szerint tavaly a használt lakások átlagosan 13 százalékkal drágultak meg, az újak 10,5 százalékkal; az idei év első három hónapjában az előbbiek ára újabb csaknem 5 százalékkal haladta meg az előző negyedévit, ezzel szemben az új otthonok piacán 2 százalék alatt maradt a drágulás. Az FHB összegzése alapján 2017 első negyedévének végén összesen 21,6 százalékkal kellett többet fizetni a lakóingatlanokért, mint 2015 végén, és közel 12 százalékkal többet, mint a tavalyi év azonos időszakában. Önálló lakásár-statisztikát a Magyar Nemzeti Bank is készít, amely a tavalyi év végén 15 százalékot meghaladó áremelkedést kalkulált, Budapesten pedig ezt is felülmúló, 23,5 százalékos árrobbanást. Mindeközben Észak- és Közép-Magyarországon még a városokban is csökkentek a lakásárak.

Csalóka jelenség, hogy az elmúlt évtizedben jócskán elszakadt egymástól a fogyasztói árak és a lakásárak mozgása. A 2008-as válság után a lakáspiac összeomlott, a hitelezés leállt, az ügyletek befagytak, az árak estek. Az átlagos árszint nagyjából tavaly érte el a válság előttit, azóta meredeken emelkedik. Mindeközben a fogyasztói árak ellentétes irányban mozogtak. A válság nehezebb szakaszaiban gyorsan nőttek – például a forgalmi és a jövedéki adók emelése következtében –, majd stabilizálódtak, a rezsicsökkenés hatására estek is. Összességében a válság előtti év, azaz 2007 óta a pénzromlás megközelítette a 30 százalékot, aminek java része az évtized elején jött össze. Ebben a közegben öt-tíz éve a lakásárak esése csillapíthatta az infláció érzékelését, most viszont azt a hitet táplálja, hogy a drágulás általános.

Ez a hatás kombinálódik az elhasználódott háztartási, elektronikai eszközök vagy bútorok pótlásának igényével. Egyre gyorsabban tönkremennek, élettartamuk érzékelhetően rövidül, ezt pedig a statisztika nem vagy alig tudja megragadni. Nem vesz tudomást a márkahűségről, a szédületes technikai fejlődésről, a vele járó minőségjavulásról és a divatról  sem – vagyis arról, hogy a pokoli drága új modellekre a rajongók mindenképpen előteremtik a pénzt. Mivel az árindex készítői a legnagyobb forgalmú termékek árváltozását mérik, ezek többsége kimarad a vásárlói kosárból. Abba például 2008-ban került be az LCD-televízió, amelynek átlagára azóta a felére csökkent. Mérséklődött 2007 óta a mintába bevont hűtőszekrény ára is, jócskán megdrágult viszont az automata mosógép.

A tartós fogyasztási cikkek árszintje tipikusan mínuszban van – a többségükért évről évre kevesebbet kell adni –, ami lefelé szorítja az  inflációt. De ez azoknak a termékeknek tulajdonítható, amelyek, bár nagy a forgalmuk, nem ragadják meg a vásárlók fantáziáját. Viszont amikor a háztartások az elhasználódott gépeket, eszközöket pótolják, extra kiadásokba verik magukat, emiatt érzékenyebbek más áruféleségek árára is. Ez megint azt az érzetet keltheti, hogy a jövedelem vásárlóereje csökken. Jobban, mint ahogy az árindexből kitűnik. A legnagyobb áremelkedést éppen a tudatos fogyasztók, például az energiatakarékos háztartási gépek, a környezetkímélő gépjárművek vásárlói érzékelik. Ők rendre azzal szembesülnek, hogy jóval mélyebben a pénztárcájukba kell nyúlniuk – vagy jobban el kell adósodniuk –, mint azoknak, akik beérik nagy szériában gyártott, régóta bejáratott eszközökkel.

Félrevezető lehet a bonyolult árszerkezetű termékek, szolgáltatások valós ára. A fapados légitársaságok például nem adnak ingyen ennivalót, üdítőt, sőt azokért a szokásos árnál lényegesen többet kérnek. A repülőjegy árában az egyre gyakoribb pótdíjak sem szerepelnek, például azok, amelyeket a poggyász súlyhatárának átlépése esetén kasszíroznak. Azért is megtévesztheti az ár a fapadosok utasait, mert ha a gép esetleg az úti céltól 50–100 kilométerre landol, újabb vonatozás, buszozás költségei merülnek fel. Más területeken is előfordul, hogy az árat különálló tételekre bontják. Például létezik egy előfizetési díj, amely feljogosít a termék megvételére, a szolgáltatás igénybevételére, de az áruért külön fizetni kell. Ha pedig a „klubtagsági” drágul, az kívül eshet az árfelmérők figyelmén.

Meglehetős árrugalmatlanságot mutatnak azok a szolgáltatások, amelyekért többnyire kényszerűségből fizetünk. Idesorolható a magánoktatás, a magánegészségügy, a banki és a jogi szolgáltatások egy része. A statisztika igyekszik ezt is mérni. Csakhogy az nem vagy nem elsősorban az árakon múlik, hogy valaki magánorvoshoz, magántanárhoz fordul, a válási vagyonmegosztáshoz ügyvédet kér fel, vagy hiába bosszankodik, hogy kevesebb pénzt kap vissza a bankból, mint amennyit a számlájára helyezett, ha nem tud váltani. Azt a kényszert az árstatisztika aligha képes pontosan kifejezni, ha valaki a hosszú orvosi várólistát rövidíti le fizetős szolgáltatással, vagyis feladja az ingyenesség lehetőségét; erre pedig, szükség esetén, még a kevésbé tehetős háztartások is áldoznak. A szeptemberi árstatisztika alapján az orvosi ellátás egy év alatt 4-5 százalékkal drágult, az átlagos infláció közel duplájával. Ha a családi költségkeretbe belefér, a gyenge iskolai nyelvtanulást is kipótolják a szülők magánórák sokaságával, hiszen nyelvvizsga nélkül már aligha van esély egyetemi-főiskolai felvételre. Más jellemzőik vannak a pénzügyi termékeknek. A lakossági banki szolgáltatások (például folyószámla-vezetés, kártyahasználat, átutalás) díja a tranzakciós illeték bevezetése után ugrott meg, 2016-ban átlagosan 50 százalékkal kellett többet fizetni értük, mint öt éve.

A gyakorlatban persze mindenkinek egyéni árindexe, inflációs mutatója van, amely a vásárolt termékek, szolgáltatások összességét tekintve jócskán eltérhet az átlagtól. A megfigyelésbe bevont termékek körén a KSH is időről időre változtat. Olykor kényszerből is: a napilapok közül például a Népszabadságot (tavalyi átlagár: 250 forint), a Magyar Nemzetet (195 forint) és a Nemzeti Sportot (201 forint) vette be. Ám mára közülük csak az utóbbi kettő maradt a kosárban, szeptemberben 235, illetve 220 forintos áron.

Forrás: Farkas Zoltán/hvg.hu