Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Józsi szerint mindig a család az első
Egy önmagára valamit is adó orgánum feladatának kell hogy érezze, hogy felmutasson valamit vagy a valakiket, ami és akik szűkebb vagy tágabb környezetünkben értéket tud  vagy tudnak felmutatni. Számtalan ilyen ember van a közvetelen környezetünkben, csak nem mindig vesszük észre, pedig néhány mondat beszélgetés után talán rábukkanhatnánk valamire, ami akár a körösi kagylókból is igazgyöngyöket villantana fel nekünk. Hogy vannak ilyen emberek, mindannyian tudjuk, viszont csak kevesen szánjuk rá az időt, hogy belenézzünk a szemükbe, a lelkükbe, és - ezt most komolyan mondom -, tanuljunk tőlük.

Jómagam filmforgatókönyvíróként, regényíróként kerestem azokat az embereket, akik képesek képekben, képi látásmódban gondolkodni. Mindezek során óhatatlanul is felmerült egy név, Ambruzs-Szabó József Dévaványáról, aki különleges ebben a tekintetben.

Hamar fel is hívtam, és meglepődve mondta, hogy nincs benne semmi figyelemre méltó, mert amit ő tesz, az természetes. Délutáni beszélgetésünket követően egy levél várt tőle az e-mail fiókomban, amelyben többek közt a következőket tartalmazta: „… én még mindig azt gondolom, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Nem tartom magam se különlegesnek, se érdekesnek. Minden férfi ugyanígy szereti a családját, minden ember ugyanígy szereti városát, környezetét, és aki ápoló, az szereti a hivatását! Na, de majd meglátod, hogy nincs bennem semmi különleges!”

Nos, itt keltette fel igazán az érdeklődésemet, és hamar időpontot is egyeztettünk, majd másnap délelőtt már ott ültem vele szemben a dévaványai Fejedelmi Cukrászdában.

Rövid ujjú pólóban ül, a két karjára tetoválások varrva, nyílt tekintet, barátságos mosoly. Már az első benyomásra látszott, hogy egy olyan emberrel találkoztam, aki nyitott a kommunikációra, és nyitott az emberek felé. Egy rövid bemelegítő beszélgetés után rá is kérdeztem, hogyan került az ápolói pályára, hiszen a legtöbb fiatal fiú inkább katona, tűzoltó, űrhajós, mozdonyvezető vagy vadakat terelő juhász akar lenni, és nem feltétlenül a sok odaadást és áldozatot igénylő ápolói munka felé szeretne elindulni.

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Egy cseppnyi tavasz
- Én már gyerekkoromban is olyan munkát szerettem volna magamnak – kezdett bele a válaszba -, ahol az embereknek tudok segíteni. A családunk amolyan „beszédes” család volt, és én is mindig szerettem az emberekkel kommunikálni, beszélgetni, meghallgatni őket, és ha lehetőség volt rá, segíteni is nekik. Így lettem ápoló. Persze fiatalon én is elkalandoztam, de aztán a katonaság helyre rakott. Az egy év katonai szolgálat alatt jöttem rá, hogy a család az első, és hogy a másokra való odafigyelés mennyire fontos. A korombeli fiatalok sorra mentek el Ványáról, és bennem is égett a kalandvágy, így kerültem először a fővárosba, a Kútvölgyi úti idősek otthonába ápolónak, és emellett kórházi munkát is vállaltam. Innen kerültem Székesfehérvárra, a Szent György Oktatókórházba Bíró Krisztina keze alá, aki az egyik példaképem lett, és sokat tanultam tőle erről a hivatásról.

- Csak izgatja a fantáziámat, miért az ápolói munka? Az emberek fejében ez a tevékenység inkább női munkakörként él.

- Ez így van. Sokan értetlenül néznek rám, megkérdőjelezik, hogy egy férfi is lehet-e jó ápoló, mert - ahogy mondod -, női munkaként tekintenek rá. Ezek a kívülállók, de a lakók, akikkel a mindennapi munkám során találkozom, másként látják. Talán még azt is mondhatom, hogy nagyobb biztonságban érzik magukat a férfi ápolók mellett. Tehát más kép él a társadalomban, és más magán a szakmán belül. Persze ez csak akkor működik, ha hivatásként tekintünk a munkánkra, ha hivatásként éljük meg. Sokszor nehéz munka ez, vannak hullámvölgyek, szomorú és szívfacsaró pillanatok, főleg olyankor, amikor minden gondoskodás ellenére elveszítünk valakit. Ezt nehéz feldolgozni, de menni kell tovább.

- És mi segít át ezeken a nehéz pillanatokon?

- A fotózás, a közösségi munka, a természetjárás, a horgászat és persze a család. Nélkülük nem menne semmi. Ők adnak egy biztos hátteret mindenhez. És persze a pozitív pillanatok, a hálás tekintetek, amikor segíteni tudok valakinek. Ez feltölti az embert, és átlendítik a holtpontokon.

- A magánéletben is voltak ilyen nehéz időszakok?

- Hogyne. A válás nagyon megviselt. Lelkileg és fizikálisan is. Úgy kellett magamat apránként összeraknom. Tudatosan, szisztematikus munkával, akarattal. Akkor költöztem újra haza, Dévaványára. amúgy is hiányzott a város, az itthoni levegő. Amikor Székesfehérváron voltam, akkor is havonta egyszer-kétszer hazajöttem, és amikor megláttam a két templomtornyot, mindig az az érzés töltött el, hogy itthon vagyok.

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
A két ványai torony, az otthon, Ambruzs-Szabó József szemével

- Nem állok akkor távol az igazságtól, ha azt mondom, hogy lokálpatrióta vagy?

- Maximálisan.

- A fotózás hogy került az életedbe?

- Ez is megvolt már gyerekkorban. Mindig is szerettem nyitott szemmel járni, megragadni a pillanatot. Természetfotózással kezdtem. Amikor Székesfehérváron éltem, számos olyan, az alföldi ember számára különleges és érdekes tájjal találkoztam, amit érdemesnek tartottam a fotózásra. Már ott is dolgoztam a Fehér Megyei Hírlapnak, de igazán akkor vált az életem részévé a fotózás, amikor hazaköltöztem. Itthon merültem bele igazán. Szerencsére mindig is jó, mondhatni baráti kapcsolatban voltam Valánszki Róberttel, és ő polgármesterként, tudván hogy fotózom, felkért a különböző városi rendezvények fényképezésére, és elmondhatom, hogy most már térségi sőt, megyei szinten is felkérnek munkákra. A járási hivatalvezető úrral, Pacsika Györggyel, vagy a környező polgármesterekkel is jó kapcsolatot ápolok, mondhatnám itt Toldi Balázst Gyomán, de akár a többi települést is. Hívnak többek közt a csabai kolbászfesztiválra, Szarvasra, de nem csak városi vagy egyéb nagyrendezvényekre, hanem esküvőkre, családi alkalmakra és sok minden másra is. Az ember lehetőségei szerint póbál segíteni, hogy tényleg emlékezetes maradhasson a pillanat vagy az esemény.

- Mi áll közelebb hozzád, a természet- vagy a rendezvényfotózás?

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Egykor téma, ma kedves ismerős
- Fele-fele. Pontosabban lelki állapottól függ. A természetfotózásban az a jó, hogy kiszabadulhat az ember. Ilyenkor se telefont, se semmit nem viszek magammal, csak a táj és a csend. Van, amikor erre van szüksége az embernek. A rendezvényfotózásban pedig az a szép, hogy kapcsolatot teremthet az ember másokkal. Különösen szeretek kis falvakban, kisebb településeken fényképezni. Sok idős emberrel találkozom, mert számukra még az élő beszédnek megvan a súlya. Szeretek velük fotózás közben elbeszélgetni, vagy még inkább meghallgatni őket. Mondhatni ez amolyan figyelő hallgatás. Sok életsors, emberi élet kerekedik ki ezekből a beszélgetésekből, hallgatásokból, amit igyekszem a fotókon is megragadni.

- De azért a nagy rendezvényeket is szereted megörökíteni?

- Persze. Az megint egy másik lelki hangulat. Egy dinamikusabb életélmény. Nyaranta szinte csak ezt csinálom, hiszen rendezvény rendezvényt követ. Ott is arra törekszem, hogy valami plusz legyen a fotókban, valami többlet. Szeretek a színpadi fényekkel játszani, ezzel is valami többletet adni a képeknek. Azt persze el kell mondanom, hogy soha nem használok fotoshopot. Amolyan naturalista fotósnak tartom magam. Úgy érzem, ha belenyúlok a képbe, akkor már nem én vagyok.

- Voltak emlékezetes fotók, találkozások?

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Játék a színpadi fényekkel
- Hm. Mondjuk az, hogy Szigeti Ferenc (Karthago) megengedte, hogy lefotózzam. Azóta olyan jó kapcsolatba kerültünk, hogy szinte havonta beszélünk egymással telefonon. Vagy említhetném Menyhárt Jánost. Régi vágyam volt, hogy róla, vele fényképet készíthessek. Tudni kell róla ugyanis, hogy nem igazán szereti, ha fotózzák, és mégis sikerült. De mondhatnám Gidófalvi Attilát is. Ő is egy régi ikon volt számomra. Mára már elmondhatom, hogyha az általam fotózott „sztárok” visszatérnek a környékre, akkor engem kérnek, hogy fotózzam őket. Ez egy jóleső érzés, és persze megtisztelő. Jó érzés, hogy elégedettek a munkámmal, és tetszik nekik, amit és ahogyan csinálom. A természetfotózásban pedig ott él az emlékemben egy balatoni naplemente. Akkor jókor voltam jó helyen. Egyébként mindig van nálam a kocsiban egy fényképezőgép, hogyha látok valamit, azonnal lekaphassam. Az egy különösen szerencsés pillanat volt.

- Ugorjunk egyet a fotózásról az önkéntes munkádra, a Vidra Mentőcsoportra. Ez hogy jött?

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Önkéntesen a Vidra Mentőcsoportban
- Anno egy gyomai tűzoltó, Varga Zoli keresett meg, hogy jó lenne egy ilyen segítőcsoportot alakítani olyan emberekből, akik hajlandóak önzetlenül segíteni másokon. Így indult. 2013-ban alakultunk meg, és azóta folyamatosan tevékenykedünk. Segítünk eltűnt emberek felkutatásában, mentésben, és az egyesületi oldalon pedig karitatív munkát is végzünk, gyűjtéseket szervezünk, tűzifával segítünk. Éppen ma keresett meg egy család, hogy fára lenne szükségük, és éppen most fogunk kivágni egy nagyobb fát, így szerencsére segíteni is tudunk nekik. De volt olyan, hogy egy háromtagú családnak leégett a háza, és tudtunk nekik annyi mindent összegyűjteni, hogy tovább tudtak lépni, tovább tudtak élni.

- Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a „vidrás” munkában?

- Egy alzheimer kóros néni eltűnt, és sehol nem találták. Akkor szóltak nekünk is, és végül nekünk sikerült megtalálni, és épen visszavinni az otthonba. Az tényleg egy pozitív pillanat volt, de sok más esetet is említhetnék.

- Van feladat!

- Van – felnevet -, mindig akad valami.

- Hogy tudod ezt csinálni?

Ambruzs-Szabó József fotós, Dévaványa, fotós, ápolók, Ambruzs-Szabó József, vidra mentőcsoport, Dévaványa, 20180208
Biztos támasz nélkül nem lehet
- Segít és támogat a munkahelyi vezetőség is, de mint ahogy mondtam, a család segítsége, támogatása a legfontosabb. A párom is hasonló mentalitású, mint én. Ő is az embereken segít asszisztensnőként a rendelőintézetben, és maximálisan megérti és átérzi, amit csinálok. Van két csodálatos lánya, akikkel harmonikusan élünk. A fiammal is példaértékű a kapcsolatom, habár ő nagyrészt kint él az édesanyjával Németországban, de megnyugtató érzés számomra, hogy jó helyen van az édesanyja mellett, és jó döntést hoztam, amikor beleegyeztem, hogy kimenjen. Amikor itthon van velem, az pedig mindennél nagyobb és jobb érzés. A fiatal kora ellenére egyfajta példaképnek is tekintem a fiam.

- Ha már példaképeknél tartunk, akkor kiket tudnál még megemlíteni?

- Az ápolói munkában, mint ahogy mondtam is, Bíró Krisztinát, az egykori székesfehérvári főnökömet, de mondhatnám Zacher Gábort is. A fotózásban nagy példakép Nánási Pál, akinek minden előadását meghallgatom, megnézem, elolvasom minden írását, de a természetfotózásban ott van Diós Kristóf. Ha mégis egy igazi példaképet kellene mondanom, az a nagymamám. Bármilyen baj vagy veszteség érte is, soha nem állt meg, mindig a családnak élt.

- Ha valami üzenetet kellene küldened, mit mondanál az embereknek?

- Első a család! De ne menjünk el egymás mellett, még ha nem is családtag, aki segítségre szorul. hallgassuk meg egymást, figyeljünk oda egymásra. Mindig a segítségnyújtás a cél!