Kohári Imre (61) és kísérője délelőtt 11 órakor nyitották ki a színházi világosítók műhelyének ajtaját, mely akkor a főépületben, a későbbi színészklub helyén volt. Az élete második (ő maga elsőnek hívja) munkahelyére belépő fiatalembert a sűrű dohányfüst bűze mellett a misztikus félhomályban a következő kép fogadta: leendő munkatársai jókedvűen söröztek és hangosan adomáztak.

- Barátságosan fogadtak, túl sok faksznit nem csináltak a bemutatkozásból, mondták, hogy csatlakozzak hozzájuk – emlékezett első színházi napjának reggelére Kohári Imre.

Kohárik Imre, kohárik imre, 20180509
Fotó: Nyári Attila (talán)
- Nem lepődött meg? Mire gondolt akkor?

- Igencsak rácsodálkoztam a dolgokra, mert ilyen nálunk a körösladányi Metakémia Szövetkezetnél elképzelhetetlen lett volna, ráadásul én akkoriban még egyáltalán nem italoztam.

- Miért, ma már másképpen van?
- Nem tagadom, igen. De mit is tehettem volna egy ilyen fogadtatás után. Nekem kellett alkalmazkodnom, én voltam az új fiú. De a viccet félretéve, szerintem ez a hektikus színházi munka, ezt a fordított, bohém élet, a folyamatos alkotói kényszer, az önmagukat mindennap közönség előtt kipróbáló, ott kiválóan megfelni tudó emberek világa szerintem elképzelhetetlen valamilyen hangulatjavítás nélkül. Egy nehéz előadás után egyszerűen jól esik meginni néhány sört vagy néhány pohár bort.

- Hogyan került a háztartási vegyiárukat gyártó vidéki nagyszövetkezetből a színházhoz?
- Unokatestvérem férje, Zatykó Gyuri itt dolgozott, ő kapacitált és segített is abban, hogy idekerüljek.

- Színházi világosítók a hetvenes években nyilván villamossághoz értő műszerészekből kerültek ki. Önnek mi a foglalkozása?
- Én is frissen végzett elektrotechnikus műszerész voltam. Gyuri tudta, hogy imádom a szakmámat, és tudta azt is, hogy hobbim a rádiógyártás, az erősítőkészítés, egyáltalán minden érdekel, ami az elektronikával és a zenével valamilyen kapcsolatban volt.

Fekete péter és Kohárik Imre, kohárik imre, 20180509
Fekete Péterrel
- Honnan jött ez az érdeklődés?

- Minden a Körösladányban, a Tüköry Lajos Gimnáziumban kezdődött, ahol a második évfolyam elvégzése után szakirányt választhattunk. Aki olaszul akart tanulni, az Végh Mihály tanár úrhoz jelentkezett, akit viszont az elektronika érdekelt, annak Tiszai József lett a tanára. Én ezt választottam. Több okból is.

- Miért?
- Már működött a barátokból verbuválódott iskolai zenekarunk, ahol én a szólógitáros voltam. A zenekar pedig életében kiemelt jelentősége volt az elektronikának. Egyrészt a korabeli világvevő rádiók zavart hullámhosszain (Szabad Európa Rádió és Rádió Luxemburg – a szerző) vadásztuk a nyugati világ legújabb és legjobb slágereit, másrészt a zenekar megszólalásához szükséges erősítők meg sem szólaltak elektronikában jártas szakemberek nélkül.

- Úgy tűnik, nem bánta meg döntését?
- Nem, hogy nem bántam meg, egyenesen boldoggá tett az a világ, amelyet az elektronika órákon kinyitottak előttem. Megtanultam például rádiókat és erősítőket is összeállítani. Ezeknek az óráknak minden pillanatát élveztem, belém ívódott, a véremmé vált minden szellemi és gyakorlati újdonság. Otthoni hifi tornyomhoz ma is csöves erősítőt használok.

- Egyszer csak vége lett a boldog diákéveknek. MI történt azután?
- Érettségi után, természetesen elektrotechnikusnak jelentkeztem a Békéscsabai 611 Számú Szakmunkásképző Iskolába. Az én előéletemmel nem volt nehéz az iskola. Miután végeztem úgy gondoltam, hogy otthon Körösladányban váltom meg a világot, ezért 1977. augusztus elsején munkára jelentkeztem a Körösladányi Metakémia Szövetkezetnél.

Kohárik Imre, 20180509
Amikor mellé teszi a basszust...
és dübörög a cucc
- A beszélgetést azzal kezdtük, hogy a színház volt az egyetlen munkahelye. Hogy van ez?

- Az a nyolc hónap nem számít. Hamar rájöttem, hogy rossz úton járok. Zatykó Gyuri már régen tudta ezt, de nekem meg kellett tapasztalnom. Nyolc hónap elég volt, ezért 1978. március 31-én kiléptem és Békéscsabára költöztem. Másnap, bolondok napján, 1978. április 1-én léptem be a világosítók dohányfüstös műhelyébe.

- Zökkenőmentes volt a beilleszledés?
- Teljes mértékben. Időm se volt alaposabban szétnézni és máris benne voltam a munka kellős közepében. Három hónappal később már ott dolgoztam az ország leghíresebb nyári színházában a Gyulai Várszínházban. Ott aztán mindent a legjobb minőségben kaptam meg erről a világról.

- Ez mit jelent?
- Először is korszak legnagyobb színészeivel dolgozhattam együtt. Elképesztő volt közelről látni, hallani, megismerni Básti Lajost, Bessenyei Ferencet, Őze Lajost és a többi színészóriást. Székely János... Caligula helytartója darabját adtuk elő Harag György rendezésében. Hangjuk mikrofon nélkül is betöltötte az egész nézőteret. A próbafolyamat, az előadások alatt úgy éreztem magam, mint otthon a rádiók bütykölése közben. Fantasztikus volt, egyszerűen boldog voltam. Arról nem is beszélve, hogy megkaptam első szerepemet is.

- Az tán csak nem dolga egy világosítónak?
- Nem dolga, de Harag György az egyik próbán egyszer csak így szólt hozzám: Te fiam jó magas vagy, jó leszel zsidónak! Még szövegem is lett volna, ha... De a szöveget semmiképpen nem tudtam elmondani, mert pont akkor kellett fényt váltanom, amikor meg kellett volna szólalnom. Mennem kellett világosítani. Így aztán lefokoztak római katonának.

Kohárik Imre, kohárik imre, 20180509 - Akkor nagyon hamar mélyvízbe került. Azóta folyamatosan itt dolgozik?
- Igen, de leszámítva, hogy 1979-81 között elintéznivalóm akadt a katonaságnál. Az ötödik magyar hadsereg városába, Székesfehérvára vonultam be, ahonnan Kincsesbányára, egy híradó századhoz helyeztek. Civil tudományom itt azonnal kiemelt környezetből, egyszerre lettem a század KISZ-titkára és büfése. Ez a különös kettőség számos vidám történetet szült, de azoknak semmi köze nem volt a Jókai Színházhoz.

- Leszerelés után visszajött?
- Természetesen. Három évig még a világosítóknál dolgoztam, aztán 1984-ben hangosító lettem. Ez már minden szempontból az én világom volt. Amit a nézők napjainkban a színházban hallanak, ahhoz már mindenhez közöm volt. Hangfalakat, keverőpultokat állítottam össze, mindig az aktuális igényekhez igazodva. Gyakorlatilag a nulláról indultunk, hiszen akkoriban még nem voltak fejmikrofonok, a színészek hangja betöltötte a színházat. A színház akusztikája kiváló, mindenhol jól hallható volt. A zene élőben szólalt meg. De a technika rohamos fejlődése kikényszerítette a változásokat.

- Mondjon egy konkrét példát!
- Például a zene már nem csak a zenés darabokban játszott meghatározó szerepet, hanem a prózai előadásokon is egyre gyakrabban alkalmaztak zenét és egyéb hanghatásokat is. Ilyenkor nekünk össze kellet állítanunk a kívánt hangzást magnetofonon. Éjszakákon át vágtuk az anyagot. Szó szerint. Hallgattuk a zenét, bejelöltük a szalagon hol ér véget, bejelöltük egy filctollal, elvágtuk a szalagot és hozzáragasztottuk a következő szalagdarabot. A bal kezem kisujján ezért, ennek a korszaknak az emlékére hagytam meg nagyobbra a körmömet.

- Miért?
- Mert annak idején ezzel szorítottam le a szalagot ott, ahol el kellett vágni. Egy előadás anyagát napokon, éjszakákon át vágtuk. Ma már ez, a számítógépek világában gyerekjáték. gyerekjáték.

- Tulajdonképpen egész életében a színházi mesterséges hangzással foglalkozott. Mi a véleménye az akusztikus, erősítő nélkülim hangzásról?
- Én nagyon szeretem az akusztikus hangzású színházat. De az előbb említettek miatt ma már ez egyszerűen elképzelhetetlen. Egyébként jellemző, hogy magánéletemben is a hangokkal foglalkozom.

- Ez mit jelent? Az ember azt gondolná, hogy abban a szerencsés helyzetben van, hogy a munkája és a magánélete gyakorlatilag egybeesik.
- Ez így is van, de 2006-ban, családi vállalkozásban megalakítottuk a Ko-Ha-Sound Kft.-t, amely hallókészülékek forgalmazásával foglalkozik. Feleségem, Tamás és Péter fiam is itt dolgozik. Szabadidőm fennmaradó másik felében, immár tíz esztendeje pedig hangtechnikai gyakorlatot vezetek a Színitanház színpadtechnika, szcenika szakos hallgatóinak. Szóval életem minden pillanatában jelen van a gyerekkori szerelem, a hang(zás).

Kohári Imre Körösladányban, életének legfogékonyabb korszakában, tizenötévesen találkozott a beat- a rock egész világot megváltoztató hangjaival, de szerencséjére már akkor, amikor csökkent a külföldi rádióadásokat zavaró állami tevékenység ereje. Persze zúgott, sistergett még múlt század hatvanas, hetvenes éveiben is az éter, de már közel sem annyira, mint az ötvenes években, és ha az ember jól figyelt, akkor már kihallatszott néhány tiszta hang is. Képzeljük el azt a tizenhét éves srácot, aki ezeket a hangokat ráadásul a saját maga által gyártott rádiókon hallgathatta. Hát persze, hogy kíváncsi lett arra, honnan jönnek ezek hangok, hát persze, hogy elemi erővel hívta a nagyvilág! És pontosan oda érkezett meg a békési kisközségből, ahová vágyott: a színházba, a világot jelentő deszkák világába! És itt ugyanaz lett a feladata, mint egykor volt Körösladányban. Tisztán hallhatóvá kell tennie a hangokat.

Vannak eleve elrendelt dolgok, ami ellen az égvilágon semmit nem tehetünk. Amit csak akkor ismer fel az ember, ha abba a korba érkezett, amikor az útján már nem csak előre nézve, hanem hátra pillantva is akad látnivalója. Akkor jön rá, hogy másfele nem is mehetett volna! Hát persze, hogy ki sem mozdult innen negyven éve! Hát persze, hogy a Jókai Színház volt egyetlen munkahelye egész életében. Hova is ment volna!

Ferencz Rezső