Kvázi halmozod a kitüntetéseket, a díjakat. Amikor legutóbb, bő három éve beszélgettünk, akkor épp Ivánka Csaba-díjat kaptál...
Hogy dicsekedjek, azóta a Szeleczky Zita Emlékgyűrűt is megkaptam, amire azért vagyok büszke, mert én vagyok az első kitüntetettje ennek a díjnak, másrészt ez kifejezetten a versmondásra és a versek szeretetének terjesztésére vonatkozó elismerés. Igen, ezek mind fontos szakmai megerősítések és nagyon jól estek.

No... és ezt az újabb elismerést szerinted mivel érdemelted ki?
Ezt nem tőlem kell megkérdezni. (Egy kicsit hallgat, majd...) Gondolom a diplomázásom, 1982 óta elvégzett munkát, szolgálatot értékelték. Mindenesetre, így az április elsejétől bekövetkező ingyen utazásom nagy megkoronázása (nevet) és boldoggá tesz.

Rubold Ödön, rubold ödön
Fotó: Rózsa Erika
Pályakezdésed idején egy művészt – legyen az színész, zenész, grafikus – az egész ország olykor túl is fetisizált. Lehet, hogy a mai helyzet reálisabb?

Az egy teljesen más kor volt. Azok a színészóriások, akik között felnőttem, egy teljesen más világ gyermekei voltak. Akkoriban még szükség volt hősökre, és ők kivétel nélkül 1956-ban egy nagyon fontos történelmi pillanatban, hivatásuknak megfelelően, közéleti feladatuknak is eleget tettek. És ez a későbbi szakmai életükre is kihatott. Majd eljött egy olyan kor, amikor már nem volt szükség hősökre, hanem a hétköznapi emberek nyűglődésiről szóltak a történetek a színházban. Ráadásul bejött a celebritás. Én '76 óta foglalkozom színházi színészettel, és harmadannyian nem ismernek, mint akit két hete, mondhatni az utcáról dobtak be a köztudatba. De ezzel már régen nem foglalkozom, lekötnek a feladataim. Elmeséljem, hogy az utóbbi 10 évben mivel foglalkoztam?

Hát ezért jöttem!
Mindenek előtt színházat csináltam Dunaújvárosban, Szarvason, Békéscsabán, Budapesten és Szerencsen; játszottam és rendeztem, vers-esteket hoztam létre, nyári színjátszó és fejlesztő tábort vezettem és tanítottam Okányban és Csanádpalotán. Verstáborban vettem részt Székelyföldön, három évig a Nemzeti Színház ifjúsági programjait vittem, zsűriztem a Versünnep Fesztivál versmondóit, továbbá nyaranta TV-filmeket forgattam... és főként nem azokkal a dolgokkal törődtem, amik őrlik az ember mindennapjait, és csak forgácsai a valódi alkotó létezésnek.

Mit játszottál utoljára Nemzetiben?
A Csiszár Imre rendezte, Egy ember az örökkévalóságnak című darabban Chapuys spanyol követet játszottam; előtte Vidnyánszky Attilával próbáltam Az ember tragédiájában: Péter apostolt, a Pátriárkát, Luthert és az Eszkimót. De nagy sikerrel, folyamatosan megy az Egri csillagok, a Csongor és Tünde és a Tóth Ilonka című előadásaink.

Szoktál még izgulni?
Igen; és egyre jobban. Csak ezt az izgalmat az ember megtanulja kezelni. Egyre több az izgalom, mert egyre több elért eredmény van mögötted, és ezeket mind igazolni szeretnéd... Nem lehet alább adni... És ezt az izgalmat próbáról-próbára, bemutatóról-bemutatóra, évről-évre egyre több és elmélyültebb munkával lehet kezelni. A tét folyamatosan növekszik...

Fekete Péter, amikor még a csabai színház igazgatója volt, tiszteletbeli jókaissá avanzsált. Mikor jössz ismét Csabára?
Jó barátom Seregi Zoli (a jelenlegi direktor), gyötröm állandóan, de nehéz egyeztetni, mert hála Istennek, nagyon sok a dolgom. Jó ügyet, jó hangulatban szolgálni, ennyi az indíttatásom, ezt korábban is megtaláltam Békéscsabán, ebben a kiváló színházban, szeretetre méltó és tehetséges kollégáim között. Ha hívnak, repülök. Részemről nagy boldogság lenne.

***


A hír6.hu-nál bevált jó szokás, hogy az interjú nyers verzéjét még a világhálóra kilövése előtt elküldjük az érintett beszélgetőtársunknak. Természetesen most is így történt. Mindezzel kapcsolatban Rubold Ödön elmesélte:

Még a nyolcvanas években, telefonon kérték tőlem a tolnai halászlé receptjét, amit szépen le is diktáltam. Nem ellenőriztem. Nyomtatásban azonban úgy jelent meg, hogy kihagyták a hozzávalókból a hagymát. Amit ezért kaptam... Körülbelül másfél évembe telt, mire a haveri köröm elfelejtette ezt a dolgot. Természetesen nekem tulajdonították a hibát, folyamatosan ezzel ugrattak, semmi másról nem lehetett beszélni velük... Egy életre megtanultam a leckét.