Kezdetben Mariann a mérkőzések napján sóskát készített sültkrumplival a partjelző szerelmének, akit a darabban szelíd gúnyossággal Művésznek neveznek. Mariann - mert a Mariannok már csak ilyenek - tovatűnt a Művész életéből. Az elhagyott nagyjából azzal az intenzitással keresi volt szerelmét, mint egy múlt századi francia író az eltűnt időt. A megfoghatatlan megragadása többnyire nem sikerült. A szerelmi emlékek természete már csak ilyen.

Mégis egy játékvezetői öltözőben olyan erővel dereng fel, elevenedik meg ez a nőalak, ami sem a helyből, sem annak szelleméből nem következne. Persze, ahol három férfi öltözik és vetkőzik, onnan semmit nem lehet kizárni. A háromszereplős darabban a bíró (Szomorúszájú) szerepében Gulyás Attilát, két partjelzőjében, Csomós Lajost (Művész) és Bartus Gyulát (Szappan) láthatja a közönség.

A foci mint metafora

Egressy Zoltán a foci és a játékvezetés ürügyén annyi mindent belezsúfol a színdarab teréül szolgáló öltözőbe, amit terjedelmi korlátok miatt nem könnyű kibontani az ilyesfajta írásban. A bírói hármas háromfajta variáció életfelfogásra és élettörténetre. Életvezetést azért nem írnék, mert kétharmad részben ez biztosan nem volna igaz. A két partjelző életéből éppen a tervszerűség hiányzik. A játékvezető hiába ellentéte asszisztenseinek. Élete és karriere a darab végére aligha különbözik az általa lúzernek tekintett „alattvalóitól".

A Sóska, sültkrumpli az élet tágasságában teszi fel a kérdést: kiből lesz játékvezető, és ki maradt csak partjelző? Ki lesz főnök, és miért, és meddig? Emellett: ki marad beosztott? És megint csak: miért? Miért éppen ő? Vagyunk annyira felnőttek, hogy pontosan tudjuk, véletlenül sem kizárólag a képességek döntenek. Az élet semmilyen értelemben nem igazságos. Erről a darab szereplői (és nézői is) sokat tudnának mesélni.


Gulyás Attila, (itt nem) Szomorúszájú
(még több kép) © Fotó: Such Tamás

A szerző egy egész világot sűrít bele abba a három jelentbe, ami a mérkőzés előtt, a félidőben és a találkozó után játszódik le az öltőzőben. A két partjelző már a cselekmény idején bukott ember. Művészt a szerelme hagyta ott, Szappant a családja, közben kiderül, munkája sincs. De legnagyobb fájdalma, hogy játékvezetőből visszaminősítették partjelzőnek. Ráadásul Művész Mariannja a Szomorúszájú babája lesz. Tragikomikus alaphelyzet. (Bittnerről még nem is szóltunk.)

Királydráma a gyepen?

Furcsán hangzik, de koreográfiájában királydráma a Sóska, sültkrumpli, mert az alattvalók esküsznek össze uruk ellen, és veszejtik le a magasra törő ifjút. A különbség csak a körülményekben fogható meg. Már nem uralkodásról és hódításokról szólnak a ma „királydrámái", hanem kisszerű karrierekről, itt éppen arról, hogy a Szomorúszájú lehet-e a nemzetközi játékvezető vagy sem. Szaknyelven: FIFA-kerettag. Kitalálhatják.

A Jókai Színház Stúdiószínházában pénteken bemutatott darabban mindhárom színészi alakítás dicsérhető. Csomós Lajos különösen. A másnaposságával végig küzdő szerepet sablonos megoldások nélkül hozta, és bizonyította, hogy más karakterben is megállja a helyét, mint a komikuséban. Nála kísértett - így múlt időben - a veszély, hogy ebben a skatulyában marad. Figurája kisszerűsége ellenére szomorúság és mélység volt játékában. A lepusztultságot, a reménytelenséget, a bánatot nagy elhitető erővel jelenítette meg, és ami fontos: eszköztelenül.

Gulyás Attila a darab elején túljátszotta a szerepét. Napnál világosabb, hogy mennyire más személyiség, mint a két partjelző. Minden erről árulkodik. Ruha, szemüveg, sporttáska minősége, a mobiltelefon. A civil élet sikeressége, a yuppie-kra jellemző magabiztosság. Erőltetett gesztusokkal felesleges tovább hangsúlyozni a különbséget az asszisztenseihez képest. A néző lát. Azért néző. Nem kell szájba rágni semmit. Úgy már semmi nem „finom".
Varázsütésre megváltozik a helyzet, ahogyan felveszi magára a játékvezetői mezt. Él, hiteles, elhiszem neki, hogy perceken belül egy mérkőzést fog vezetni. Dühe, szitkozódása, kétségbeesése hiteles.

A Szappant alakító Bartus Gyula az én fülemnek még mindig hangosan beszél a színpadon. Játékában többször kísértenek a klisék, a rutinosnak tűnő megoldások, a „színészes gesztusok". Ugyanakkor a gerinctelen vesztes, a kis összeesküvő szerepét jól hozza. Az ő feladata a legnehezebb, mert a hízelkedő és alamuszi beosztottól ível a szerepe a főnöke buktatására játszó sértett emberig.
A darab legnagyobb lúzere ő. Mindent elvesztett, amit csak el lehetett. A játékos karrierjét, a családot, a munkát, és úgy tűnik, partjelzőként sem sokáig futkározhat a pálya szélén. Ő aztán tényleg nagyon a pálya szélére szorult, és nem csak a meccsek 90 percnyi időtartamára.

Marco Tardelli és a gólöröm

Noha a futball inkább csak ürügye, mint tárgya a darabnak, mégis szívet melengetően gyönyörű vallomás a Sóska, sültkrumpli ennek a furcsa 22 játékossal - és a bírói hármassal! - űzött labdajátéknak. Egy ponton beleírtak Egressy-szövegébe a csabai előadáson. Az 1982-es világbajnoki döntő második góljáról beszél Szappan, és az azt követő gólörömről, de az csak az előadásban hangzik el, hogy ennek a találatnak a szerzője Tardelli. Hihetetlen gól volt. Valahogy azt sem tudom elfelejteni, hogy soha szomorúbb gólszerzőt nem láttam, mint azt Paul Breitnert, aki 3:0-ás olasz vezetésnél megszerezte németek szépítő találatát. A Sóska, sültkrumpli ezen a ponton az önfeledtségről szól, arról az örömről, arról a gólörömről, amitől úgy érzi az ember, hogy ki tudna futni a világból.

Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ha gólszerzők, ha nézők vagyunk. Örülni így is, úgy is lehet.

A focimeccsek nézői boldogok lehetnek - okoskodik Művész -, mert az a legnagyobb gondjuk, hogy lesz-e gól vagy sem. Ezt a gondot elcserélnénk életünk más gondjaira.

Koleszár Bazil Péter rendező munkája több szempontból figylemre méltó. Jó kézzel válogatta színészeit, az Egressy-mű atmoszféráját képes volt megeleveníteni a békéscsabai színpadon.

Jó pont, hogy az labdarugó pályák öltőzői valóban úgy néznek ki, ahogy ezt az előadásban láthattuk. A mikrovilág szinte tökéletes visszaadása ritka színházi bravúr. 

Szép volt, mint Tardelli gólja.