Juronics hi-tech közegbe helyezi, a high society problémájává aktualizálja a párizsi luxuskurtizán 1853-ban, ifj. Alexande Dumas nyomában színre vitt történetét. Értsd ez alatt: SMS-t írnak, ahol levél szerepel az eredetiben, a harmadik felvonás báljelenete pedig bárjelenetté avanzsál. No problem: a XVIII. és a XXI. századi felső tízezer léha élete éppenséggel meg is feleltethető egymásnak (Juronics és lakberendezője, Kentaur láthatólag ez utóbbi terepen mozognak otthonosabban). Nem is a modern operajátszás olyan, immár avíttas közhelyeivel van bajunk, mint a főhősnő szájbarágós búcsúvétele fénykora pop art arcképétől - igaz, a kellékekkel ápolt öntetszelgő intimitás ismét olyasféle kórtünet napjaink operarendezéseiben, amely erősen gyanút keltő az emberi viszonyok megértése és megértetése vonatkozásában.
 
traviata_szeged2010_zp57.jpg (x)
Klasszikusok modern környezetben (fotó: Zentai Péter)
> tekintse meg előadásfotóinkat! <
 
Ha 157 évvel ezelőtt hősnővé nemesülhetett a velencei Fenice deszkáin, a kaméliás hölgynek olyan lelki többletekkel kellett büszkélkednie, amelyek éppúgy észrevétlenek maradtak a korabeli társaság szemében, mint a mai menők között. Verdi muzsikája mindezt hajszálpontosan levezeti: a Traviatát a női lélekrajz egyik legnagyszerűbb példájaként tartja számon az operatörténet. Csakhogy van-e tragikum abban, ha egy csinos baba jelenetről jelenetre vetődik a koreográfus-rendező kénye-kedve szerint? A csodás és biztos hangi adottságú, orosz Maria Pakhar bízvást szólószerepet kaphatna a kortárs balett bármelyik produkciójában: kiszolgáltatottan, mereven, beteges passzivitásban sodródik az elmúlás szakadéka felé. De az ő egyszeri, máséval nem pótolható sorsát teljesíti-e be vajon? Verdi válasza egyértelmű: a megvetett és félreismert kokott felmagasztosul az áldozatban, szerelmét a halál hitelesíti. A színen azonban egy transzcendenciát hírből sem ismerő korszak gépies, ámbár jól működő eseményei folynak - akár a tévében -: még a lázadásaiban remek Balczó Péter Alfredóját is tétova ügyetlenkedésre szorítja a személyes viszonyok kidolgozatlansága. Árulkodó a II. felvonás Violetta-Germont kettősének frigid megoldatlansága: a dinasztikus követelményeket közvetítő és az azokat elszenvedő két embert egymás akaratlan elfogadásába taszító zenei vonalat kiáltó ellentétként kísérli megcáfolni az óvatos (esetlen?) távolságtartás. A főhősnő halálának steril koreográfiája pedig végképp arról győz meg: a jó öreg katarzis nem telepszik amúgy ingyen játszóra-nézőre. A trendi szemlélő magára ismer. Verditől azonban többet vártunk. Kár Traviatáért - halála hiában esett.