Szikora János már 1998-as, Dóm téri Háryjában megpróbálkozott vele, hogy sártengerré naturalizálja Kodály-Garay karikírozott mesevilágát. Akkor a realitások ültek diadalt: az iszapbírkózásból a színház került ki győztesként, a kelléktári legendák szerint regimentnyi gumicsizmával gyarapítva a teátrum elfekvő készleteit. Pikantéria: azt a produkciót Juronics Tamás koreografálta. Alig múlt pár hónapja, hogy a műfajközi (pardon: -feletti) karrierépítésének első lendületében leledző táncművész vaskos jelzőkkel illette a prózai tagozatvezetőket, akik - finomítottan idézem - "sárral hordják tele" a szegedi deszkákat. Akkor - mint látjuk - status quo köttetett: sár ki, Juronics be.

Bent is maradt, ahogyan a sár is, a hírek szerint az idei premier napjáig, bosszúságára a Kodály-opusz orkesztrumának (hja, a kecskeméti ősváltozat CD-játszója kellő távolságban forgott a magyar sárgolyóbis porától). A gondolat amúgy nem is mellőz ígéretes képzeteket - formálható agyag, stílusosan szólván - : hadd mutatkozzék meg a színen a Hárytól fémjelzett, kackiás nagyotmondás komor fonákja, a kijózanító tények, a magyar rögvalóság. Zseni kezén korszakos értelmezése lehetne a daljátéknak.

Hogy azonban Jurononics nem illethető a hízelgő minősítéssel, már az a mód is mutatja, aminő vehemenciával nekiront az alapműnek. Rá sem rántva ama tényre, hogy a Háry önnön, brechtizálatlan valóságában is magában hordozza az önirónia fanyar zamatát. Kötve hiszem, hogy a darabon felnőtt nemezedékeknek akárcsak egyetlen tagja is készpénznek vette volna Mária Lujza megszabadításának Háry-féle narratíváját (hogy az előadás fölött kísértetként lebegő posztmodern előtt is lerójuk a köteles tisztességet), a szilja Lucifer betörését vagy bármi egyebet is a csöppet sem hősi napóleoni idők legendás olvasatából. De hogy e kikacsintós pszeudo-legendárium huncutságaira erőnek erejével irányítsák a figyelmünk, az csöppet sem elegáns rendezői gesztus. Nyilasterror, holokauszt, eltiport forradalmak (pro és kontra - na ja), lövészárkok és vallatószobák - a szájbarágósan előráncigált történelmi utalások oly erőszakosan rántják a - műfűvé szelídült - sárba a keserédes történetet, hogy annak valamennyi, megfontolásra érdemes tanulsága a rendezői szemlélet sulykolásának izzadságába fullad. A Kortárs Balett-től megszokott szimptomatikus mozgáskomplexusok ezúttal egy zavaros gondolatiságú alkotó ressentiment-jának tüneteiként vonaglanak az alsó díszletrégióban, mélyen a napfényes magyar biedermeier és a kodályi megzenésítés szintje alatt, amely utóbbi kínosan le is blokkolja a rendezést minden egyes megszólalásában (az Intermezzo színpadra képezése egyenest hallássérült értelmezőre vall). Legszomorúbb mégis, hogy a tanulságokért fenekedő, voluntarista színházcsinálás tökéletesen megfeledkezik a Háry-történet és minden más színházi történetmondás leglelkéről: szeretni a hőst, esendő, nagyotmondó voltában is. Ahogy ugyanis Mozart mondta: a zsenialitás elsősorban és mindenekelőtt: szeretet, szeretet és szeretet. Apró hiátus Juronics műgonddal épített zsenijéhez.

Nota bene. Hallani újabban, hogy a nemzeteket immár nem (napóleoni) haddal, de hitelekkel lehet legyőzni. Sokadszor trombitáljuk: van hatákonyabb fegyver. Ha meg akarsz törni egy nemzetet, vedd el a mítoszait! Szegd büszkeségét, tipord a sárba alapeszméit. Gyakorlati példáért kéretik Szegedre utazni.