– Évekkel ezelőtt egy remek szállóigét hallottam veled kapcsolatban – amit nyilván nem nagyképűségből mondhattál –: te azért nem mész el Csabáról, mert akkor ki marad itt?
– Természetesen ez tűnhetne úgyis, hogy hú, de önfeláldozó vagyok, és jaj, valakinek itt is kéne maradni, de valójában tényleg innen annyian elmennek, hogy eközben rengeteg lehetőség marad, amit meg lehet ragadni.
DzsóFecóékBertoldgatyában
– Mi már az a korosztály vagyunk, akik a rendszerváltozáskor érettségiztünk, és sok társunk haza sem jött az egyetemi városából. Például egy általános osztálytalálkozón az egyik haverom szenvtelenül kijelentette: nem fog százezer forintért hazaköltözni.
– Szerintem ez bonyolultabb kérdés annál, mint hogy amiatt menjek el, mert ott többet keresek, vagy épp azért maradjak, mert nem. Hanem, úgy építem fel az életemet, hogy csak arra van szükségem, amit meg tudok venni, tehát nem akarok, nem tudom milyen dögös kocsikat, meg szuper házat. A helyi érték az nem pénzben kifejezhető érték.
– Azonban patetikusan kijelenthetnénk, hogy könnyen beszél, akinek van munkája.
– Nem feltétlenül, hiszen az állás az sosem biztos. Egyébként nagyobb esélyem van itt létezni, ahol mindenkit ismerek – és persze, ha túl nagy hülyeséget nem csinál az ember, akkor így simán meg lehet lenni egy ilyen kisvárosban. Amit akkoriban mondtam, az inkább a közvetítésre vonatkozik, ugyanis nagyon sokáig azt a küldetést éreztem magamban, hogy ha esetleg valami számomra értékes dologgal találkozok bárhol, akkor azt el kell juttatnom Békéscsaba felé.
– Azért volt rá példa, hogy nekivágtál a nagyvilágnak?
– Persze, többször gondoltam rá, hogy Pesten kellene valamit csinálni, de aztán mindig visszajöttem. Ezzel szemben sok haverom van a fővárosban, akik innen-onnan költöztek föl. Általuk kapcsolatban vagyok egy országos kötődésű szellemi közeggel, s egy bizonyos fajta frissülést kapok tőlük, ilyenkor egy kicsit kitekintek.
Lovas Gabi (b), Korim Fecó és Bíró Jóska - ők a Dobszerda a szombat alkonyában
– Ez olyasmi lehet, mint egy három-négy havonta lezajló, egészséges berúgás.
– Vagy hetente. Viszont a mérleg másik nyelvét a fantasztikus kis családom adja: Bíró-Laczkó Viktória, a feleségem, aki csodás anyukája a kislányomnak, Bíró-Laczkó Rozikának. Egyébként Rozi a kedvenc motivációm manapság.
– Arra tisztán emlékszem, hogy egy jó tíz éve, a helyi tévénél dolgoztál, és a gyártásnak túlságosan sok voltál, vagy vice versa: neked volt szűk a tér. Úgy tűnt, hogy az impulzusaidra egy kicsit álmos volt az orgánum.
– Talán túl korán kerültem képernyőre. Mert ma már a lazább szerkesztésű műsorok felé állt be minden, akár a kereskedelmi, de most már a közszolgálati tévén is. De bizonyos szempontból megértem, hogy itt nem mindenki támogatja a modern elképzeléseket. Néha én sem mindig. Azaz ragaszkodom az ősi, hagyományos dolgokhoz.
– Talán épp erre az ősi, szakrális világra épít a tizenkét esztendeje, általad feltámasztott, az autentikus hagyományokon alapuló Dobszerda is.
– Ez inkább egy jelenség vagy egy mozgalom. Nem is a zene a főszerep, hanem a részt vevő emberek közös hullámhosszra kerülése, egyfajta kollektív meditáció, melyről tudjuk, hogy számos pozitív hatása van lelki működéseinkre és szociális viselkedésünkre.
Joe Darsan
– Az elmúlt években mennyire nyíltak meg felétek az emberek?
– Olykor vannak hullámok, amikor nagyon, de aztán mintha semmi sem lenne, majd hirtelen nagyon nagy lelkesedés vesz körül bennünket. Ez történt tavaly a Bioritmus fesztiválon is, ahol a teljes háttérzenét mi szolgáltattuk. És erre felfigyelve, a lélektáncosok el is akartak minket vinni az országos turnéjukra, de mivel nekünk nem a zene a főprofilunk – mert mindenkinek van egy civil állása –, így nem vállaltuk a túrát.
– Kiderült, hogy Békéscsabán is lehet világszintű produkciókat tető alá hozni?
– Az interneten erősen reprezentáljuk magunkat, s ezért az érintettek „köre” sokszor hamarabb találkozott velünk, mint fizikálisan. És hogy világszínvonalú lenne? – szerintem a zene emberek nélkül is folyamatosan létezik, és mi csak szinte hozzányúlunk a hangszerekhez, s éppen azt közvetítjük, ami pillanatnyilag a világegyetemben pulzál – legalábbis remélem.
