"HORVÁTH ELEK" címkével ellátott hírek
Szóval, nem az a kérdés, hogy kire, hanem, hogy elmész-e szavazni április 8-án? – ezzel a felütéssel léptem oda az utcákon járó emberekhez.
Megyejárás bes of rovatunk a végéhez közeledik. Such Tamás Horváth Elekkel készült interjúját önök is, mi is nagyon szerettük. Újraolvasni ezt is érdemes!
Nem fér be az asszony, mondta a bőgőjére, amikor egyszer hangszerestül próbált bemenni a békéscsabai Lencsési Közösségi Ház kiskonyhájába. Aki ismeri, azt hiszi: ő maga a bőgő, vagy a bőgő ő maga, egy biztos, több évtizede elvál(aszt)hatatlan az „asszonytól”. Noha édesapja csellistát, és főleg cigánymuzsikust akart belőle faragni, a helyzet és a Teremtő más irányt mutatott neki: a világ legnagyobb húros hangszerét választotta, valamint klasszikus és jazz zenész lett. Egy nagyon nagybőgős hatalmas ember, óriási szívvel és gigantikus lélekkel jött el hozzánk a minap. Próbáltam 15 perc alatt megfejteni, vajon mi fán terem Horváth Elek?
Valakinek mumus a péntek 13-a, mások pedig csak legyintenek, hogy az ember pusztán ügyetlenségére húzza rá ezt a dátumot. Mindenesetre ezzel kapcsolatban több békéscsabai arcot is megkérdeztem a világ egyik legelterjedtebb babonájáról.
Úgyhogy sehogy. Illetve csak annyira, hogy ő lőtte be hétfőn a Jazzelek cuccát a csabai Belvár suliban. (Amúgy fakultációban tanítja a diákokat.) És amikor megszólalt a múlt század eleji muzsika: mindenkinek elkezdett járni a lába, szelíden lejtett, mosolygott. Elképzeltem, ahogy dédikéink erre diszkóztak, miközben szemlesütve megérintették egymás vállát, olykor el-elloptak egymástól egy-egy ártatlan csókot. Egy kicsit megállt az idő, és utoljára belecsimpaszkodhattunk az indiánnyárra.
Hétfőn megszólalt a csabai Belvárban a múlt század eleji muzsika, és mindenkinek elkezdett járnia a lába, szelíden lejtett, mosolygott. Elképzeltem, ahogy a dédikéink erre diszkóztak, miközben szemlesütve megérintették egymás vállát, olykor el-elloptak egymástól egy-egy ártatlan csókot. Egy kicsit megállt az idő, és utoljára belecsimpaszkodhattunk az indiánnyárra.
Nem tudom, hogy ki mondta ezt. Még a Gúgli királynőnek sincs róla tudomása, lehet, hogy én (haha). Mindenesetre, amikor a hétvégén a nyakunkba kaptuk az első komoly zuhárét, érdekes volt látni (naná, hogy a kocsiból), hogy az égi áldásra az emberek miképp reagálnak. Néhány autó félreállt, sokan türelmesen vártak az ereszek alatt, egy srác fülig érő szájjal tekert ezerrel. De amikor megérkeztünk a házunkhoz, azt láttuk, hogy a szomszéd néni kevesebb, mint másfél lépésre szállt ki a fia kocsijából, és még a kis kockás piaci gurulótáskáját is a feje fölé tartotta. Ahány csapadék féle, annyi emberfajta. Pozitív arcokat kérdeztem az esőről.
Miután egész szerdán az országban, és még azon túl is a magyar kultúra napjáról szólt az ének – bár én fütyülve elviselném, ha az év 365 szeletében is neki állna a zászló –, kvázi győzni is tereh volt befogadni ezt a magasfokú civilizált gőzhengert. (Pláne 1 szerkesztőnek.) Ezt a teljes életre való impulzust, az est folyamán Horváth Elek bőgős által kalauzolt Jazzelek szakrendelésén fojtottam magamba.
Állítólag Gonda János valamelyik jazz kötetétben Pege Aladár méltó utódjaként Horváth Eleket említi meg. (Az állítólagos forrás: Pintér Tibor békéscsabai tánctanár.) A békési maci alkatú nagybőgős valóban, a hetvenes években két évet hallgatott a Liszt Ferenc akadémián a világhírű Maestrónál, azonban az iskola közben családot alapított, így a tanulmányait megszakítva végleg hazaköltözött. Valljuk be, sokunk nagy szerencséjére.
Az Ünnepi Könyvhét (pontosabban itt, vidéken a könyvhétvége) egy csomó színes, társprogrammal kecsegtette a betűfalókat. Szombat délután, például Békésen egy nagyszerű, tradicionális jazzkoncert homogenizálta, illetve írta felül az olykor esküvői szirénáktól zajos napszakot. Horváth Elekkel, a Jazzelek vezetőjével, bőgősével beszélgettem.